Vonalas

Húzok egy vonalat, aztán még egyet. És így tovább. Összesen hatot. Mindegyik egy kicsit vastagabb az előzőnél. Fémvonalak, kifeszítem őket. A kulcsok egyre nehezebben fordulnak. Végül már csak aprókat húzok, pendítem, tekerem, pendítem, tekerem.
Végül megvan a hangzás. Végighúzom az ujjaimat, sisteregnek tenyerem alatt a tekercselt fémcsíkok.
Emlékszem az első gitáromra. Öreg dobgitár volt, apró sérülésekkel, és ami a legrosszabb, görbe nyakkal került hozzám. Nem éppen a legideálisabb hangszer, mégis a sajátom volt, eszköz az alkotásra, eszköz valami kellemesnek a reprodukálására. Kézbe venni egy hangszert összehasonlíthatatlan bármi mással. Keresem a metaforákat, a hasonlatokat. A női testet szoktam emlegetni olykor, de ez valahogy mégis más. A hangszer kész van, minden rajtam múlik, a nő állandó változásban, s bár mindkettőnek lelke van, mégis a gitáré az egyszerűbb képlet. Ott minden csak rajtam múlik, a másik tökéletes, konfliktus kizárva.
Kicsomagolom, megölelem, végigsimítom. Máris játszik, rezdül minden porcikája. Minden rendben lesz, már csak néhány perc és egy-két akkord. Most pengető nélkül, mert úgy még intimebb. A ritmus dallamba, a hangok szavakba bújnak, ma is egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz.