Vonalas

Húzok egy vonalat. Durva papírra. A ceruza nem is fontos. Nem fontos a színe, állaga. Csak a hangja fontos. Hallom, ahogy serceg a durva félfamentes felületen. Az idő lelassul, ropog, sistereg, olykor kattog egyet. A lemezjátszónál áll valaki, és feltesz egy lemezt. Kevés dal van, aminek emlékszem a keletkezésére. Keletkezés alatt, nem a létrehozását, megalkotását értem, hanem azt, amikor először hallottam, amikor bennem létrejött. Volt a semmi, és aztán a semmi helyét átvette a dal. Erre például tisztán emlékszem. Egy kopott duplalemez volt. Jugoszláv kiadás, könyvtári példány. A Beatles Kék albuma volt. Best of 1967-1970. Egészen odáig nem hallottam ebből a korszakból dalt tőlük. Mintha egy másik zenekar lett volna. Megszólalt a Strawberry fields forever. Ültem a könyvtári pult mellett egy barátommal, fülhallgatóval és hirtelen éreztem, ahogy keletkezik bennem a zene. Nem apró rügy volt, vagy hajtás, ami lágyan kidugta fejét a földből. Robbanás volt, az én első zenei atombombám. Átszocializálta minden addigi felfogásomat a muzikalitásról, elbizonytalanodtam, nem tudtam, hogy kell ehhez viszonyulnom. Átmásoltattam magnókazettára, és aznap még többször meghallgattam. Mintha valami ritka ásványra bukkantam volna, valami régi kincsre a padláson, ami másnak kacat, én pedig mégsem tudom levenni róla a szemem. Ott voltunk. Én és a dal. Egyszerűen nem is volt akkoriban másra szükség.