Vonalas

Húzok egy vonalat. Csak finoman húzom, damil feszül az ujjaim között. Egy egész orsónyi. Horgászbotot tartok, kicsit eresztek a zsinóron, az úszó ringatózik a vízfelszínen. Paprikáskenyér a csalétek. A titok a pirospaprika, só és víz törékeny egyensúlya. Aztán már csak a kenyérrel kell alaposan összegyúrni, egészen addig, amikor a kézfej már sajogni kezd. Apró rezgések közepette végül a víz alá merül az élénknarancs-csíkos úszó - Kettner. Igazi kapásom van, épp ahogy az a zsebkönyvben meg van írva. Hirtelen mozdulattal oldalra rántom a botot, a zsinór megfeszül és feltételezhetően a hal szájába akasztom a horgot. Érzem a remegést, érzem a súlyát. Néhány perc után elfárad. Egy közepes kárász küzd most ellenem és harciasan villan pikkelye a vízfelszínen, valószínűleg a halálomat kívánja. Én nem kívánom neki ugyanezt, mégis én állok nyerésre, és végül is borítékolható a végkifejlet. A vízpart felé emelem, egészen a lábamhoz, szépen görbül a teleszkópos bot vékony vége. Ahogy a partra érek vele, hirtelen megrázza magát – utolsó elkeseredett kísérletet tesz a szabadulásra. Nem a remény táplálja, ösztön csupán, amit a szívvel együtt kapunk, ő is, én is.
A következő pillanatban szája széléből kiszakad a horog, a lejtős folyópartra zuhan, aztán máris visszabukfencezik a vízbe.
Győzött. És én dühös vagyok, mert veszítettem. Igaz, ő volt hazai pályán, de enyém az intelligenciai fölény. Nem sütöm már meg a ropogó nyáresti tűz mellett. Nem szedegetem szálkáit a szám széléről. Nem öltem meg, elkezdhetek hát érzelmileg kötődni, elsőnek elnevezem: Karcsi. Aztán pár év múlva megírom.