Vonalas

Húzok egy vonalat. Ceruzával. Okkersárga, a vége barna. Koh-I-Noor, made in Czechoslovakia. 2B. A vonal hosszú, már nem is látom a kezdőpontot. Az óvodában imádtam rajzolni. Na persze ott szinte mindenki imádott rajzolni. Csak a legtöbben kinövik. Nem is kinövik, inkább kinevelik, kikoptatják belőlük. Nálam megmaradt. Emlékszem, amikor megtanultam igazán rajzolni, felismerni és alkalmazni az árnyalatokat egyetlen grafitceruza segítségével.
Az idő értelmét vesztette és napokat tudtam azzal tölteni, hogy papírlapokat satírozzak tele. Közben folyton faragni kellett a ceruzát. Csakis kézzel. Mert a faragók kitörik a puha ceruzák hegyét. Végül felemeltem a kezem a papírról, a tenyerem alsó része fénylett a grafitportól, és ott volt a csoda előttem. Nem is rajztudásomnak tulajdonítottam az egészet, hiszen még ma is hadilábon állok a komoly rajzolással, sokkal inkább annak, hogy ez lehetséges. Egy fehér papírlap, és egy kis darab préselt farúd – benne grafit. Ennyi az egész. Csekély erőfeszítéssel is látványosat lehet alkotni. Furcsálltam, hogy ezt nem tudja mindenki, vagy legalábbis nem láttam eddig magam körül nyakig grafitporos embereket, akik bőszen papírlap fölé görnyednek. Csak annyit vettem észre, hogy eltelt a nap, és alkottam valamit. Valami olyat, ami ugyan nem tökéletes, de jó ránézni, hasonlít ahhoz, amit a nagyok is tesznek. A nagy művészek, nem a felnőttek.
Érzem, hogy minden rajzzal egy picit több leszek. Nem csak én, mindenki aki rajzol. Az elrontottakkal is, a pálcikaemberekkel is, amik a tankönyvek szamárfüles sarkai alatt vannak. Ott lapul bennünk a mindenható teremtő. Játszik, álmodik, és néha felsóhajt.