Vonalas

Húzok egy vonalat, aztán még egyet. És így tovább. Összesen hatot. Mindegyik egy kicsit vastagabb az előzőnél. Fémvonalak, kifeszítem őket. A kulcsok egyre nehezebben fordulnak. Végül már csak aprókat húzok, pendítem, tekerem, pendítem, tekerem.
Végül megvan a hangzás. Végighúzom az ujjaimat, sisteregnek tenyerem alatt a tekercselt fémcsíkok.
Emlékszem az első gitáromra. Öreg dobgitár volt, apró sérülésekkel, és ami a legrosszabb, görbe nyakkal került hozzám. Nem éppen a legideálisabb hangszer, mégis a sajátom volt, eszköz az alkotásra, eszköz valami kellemesnek a reprodukálására. Kézbe venni egy hangszert összehasonlíthatatlan bármi mással. Keresem a metaforákat, a hasonlatokat. A női testet szoktam emlegetni olykor, de ez valahogy mégis más. A hangszer kész van, minden rajtam múlik, a nő állandó változásban, s bár mindkettőnek lelke van, mégis a gitáré az egyszerűbb képlet. Ott minden csak rajtam múlik, a másik tökéletes, konfliktus kizárva.
Kicsomagolom, megölelem, végigsimítom. Máris játszik, rezdül minden porcikája. Minden rendben lesz, már csak néhány perc és egy-két akkord. Most pengető nélkül, mert úgy még intimebb. A ritmus dallamba, a hangok szavakba bújnak, ma is egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz.

Húzok egy vonalat. Csak finoman húzom, damil feszül az ujjaim között. Egy egész orsónyi. Horgászbotot tartok, kicsit eresztek a zsinóron, az úszó ringatózik a vízfelszínen. Paprikáskenyér a csalétek. A titok a pirospaprika, só és víz törékeny egyensúlya. Aztán már csak a kenyérrel kell alaposan összegyúrni, egészen addig, amikor a kézfej már sajogni kezd. Apró rezgések közepette végül a víz alá merül az élénknarancs-csíkos úszó - Kettner. Igazi kapásom van, épp ahogy az a zsebkönyvben meg van írva. Hirtelen mozdulattal oldalra rántom a botot, a zsinór megfeszül és feltételezhetően a hal szájába akasztom a horgot. Érzem a remegést, érzem a súlyát. Néhány perc után elfárad. Egy közepes kárász küzd most ellenem és harciasan villan pikkelye a vízfelszínen, valószínűleg a halálomat kívánja. Én nem kívánom neki ugyanezt, mégis én állok nyerésre, és végül is borítékolható a végkifejlet. A vízpart felé emelem, egészen a lábamhoz, szépen görbül a teleszkópos bot vékony vége. Ahogy a partra érek vele, hirtelen megrázza magát – utolsó elkeseredett kísérletet tesz a szabadulásra. Nem a remény táplálja, ösztön csupán, amit a szívvel együtt kapunk, ő is, én is.
A következő pillanatban szája széléből kiszakad a horog, a lejtős folyópartra zuhan, aztán máris visszabukfencezik a vízbe.
Győzött. És én dühös vagyok, mert veszítettem. Igaz, ő volt hazai pályán, de enyém az intelligenciai fölény. Nem sütöm már meg a ropogó nyáresti tűz mellett. Nem szedegetem szálkáit a szám széléről. Nem öltem meg, elkezdhetek hát érzelmileg kötődni, elsőnek elnevezem: Karcsi. Aztán pár év múlva megírom.

Húzok egy vonalat. Durva papírra. A ceruza nem is fontos. Nem fontos a színe, állaga. Csak a hangja fontos. Hallom, ahogy serceg a durva félfamentes felületen. Az idő lelassul, ropog, sistereg, olykor kattog egyet. A lemezjátszónál áll valaki, és feltesz egy lemezt. Kevés dal van, aminek emlékszem a keletkezésére. Keletkezés alatt, nem a létrehozását, megalkotását értem, hanem azt, amikor először hallottam, amikor bennem létrejött. Volt a semmi, és aztán a semmi helyét átvette a dal. Erre például tisztán emlékszem. Egy kopott duplalemez volt. Jugoszláv kiadás, könyvtári példány. A Beatles Kék albuma volt. Best of 1967-1970. Egészen odáig nem hallottam ebből a korszakból dalt tőlük. Mintha egy másik zenekar lett volna. Megszólalt a Strawberry fields forever. Ültem a könyvtári pult mellett egy barátommal, fülhallgatóval és hirtelen éreztem, ahogy keletkezik bennem a zene. Nem apró rügy volt, vagy hajtás, ami lágyan kidugta fejét a földből. Robbanás volt, az én első zenei atombombám. Átszocializálta minden addigi felfogásomat a muzikalitásról, elbizonytalanodtam, nem tudtam, hogy kell ehhez viszonyulnom. Átmásoltattam magnókazettára, és aznap még többször meghallgattam. Mintha valami ritka ásványra bukkantam volna, valami régi kincsre a padláson, ami másnak kacat, én pedig mégsem tudom levenni róla a szemem. Ott voltunk. Én és a dal. Egyszerűen nem is volt akkoriban másra szükség.

Húzok egy vonalat. Ceruzával. Okkersárga, a vége barna. Koh-I-Noor, made in Czechoslovakia. 2B. A vonal hosszú, már nem is látom a kezdőpontot. Az óvodában imádtam rajzolni. Na persze ott szinte mindenki imádott rajzolni. Csak a legtöbben kinövik. Nem is kinövik, inkább kinevelik, kikoptatják belőlük. Nálam megmaradt. Emlékszem, amikor megtanultam igazán rajzolni, felismerni és alkalmazni az árnyalatokat egyetlen grafitceruza segítségével.
Az idő értelmét vesztette és napokat tudtam azzal tölteni, hogy papírlapokat satírozzak tele. Közben folyton faragni kellett a ceruzát. Csakis kézzel. Mert a faragók kitörik a puha ceruzák hegyét. Végül felemeltem a kezem a papírról, a tenyerem alsó része fénylett a grafitportól, és ott volt a csoda előttem. Nem is rajztudásomnak tulajdonítottam az egészet, hiszen még ma is hadilábon állok a komoly rajzolással, sokkal inkább annak, hogy ez lehetséges. Egy fehér papírlap, és egy kis darab préselt farúd – benne grafit. Ennyi az egész. Csekély erőfeszítéssel is látványosat lehet alkotni. Furcsálltam, hogy ezt nem tudja mindenki, vagy legalábbis nem láttam eddig magam körül nyakig grafitporos embereket, akik bőszen papírlap fölé görnyednek. Csak annyit vettem észre, hogy eltelt a nap, és alkottam valamit. Valami olyat, ami ugyan nem tökéletes, de jó ránézni, hasonlít ahhoz, amit a nagyok is tesznek. A nagy művészek, nem a felnőttek.
Érzem, hogy minden rajzzal egy picit több leszek. Nem csak én, mindenki aki rajzol. Az elrontottakkal is, a pálcikaemberekkel is, amik a tankönyvek szamárfüles sarkai alatt vannak. Ott lapul bennünk a mindenható teremtő. Játszik, álmodik, és néha felsóhajt.

Meghúzom az első vonalat. A vonal bizonytalan. A kedvenc tollammal húzom. Töltőtoll, fém, Parker. Frissen cseréltem benne patront. A vonal, azt hiszem, jelentőséggel bír. Hiszek ebben a vonalban. Máshogy nem is húzhatnám meg. Mint egy első randevún. Amikor minden jól alakul, és bízom az egész közeljövőben, netán távoliban. Beindítom a történetet. Közben izgulok. Az izgalom talán a bennem rejlő remények miatt generálódik. Az első vonal minden későbbi vonalat magába foglal, legalábbis benne gyökerezik. A fejemben játszom. Senki sem látja, vagy hallja. Az olvasás viszont most megengedett. Ez a vonal rólam szól. A születésemtől, de még inkább első emlékeimtől kezdve napjainkig. Fogfájás, játszótéri sebesülések, rajzpályázati oklevelek, kedvenc pulóver, jutalomkönyv, túra, miegymás. Izgalom és tanulság garantált, hamarosan kezdünk!